Verseny, és teljesítményszorongás – mit kezdhetünk vele?

Akvárium effektusnak is nevezhető a jól ismert jelenség: sok ember versenyez kis helyen ugyanazokért a lehetőségekért. Ez nem mindig egészséges, és egészen hétköznapi helyzetekben is élsportolói attitűtöd kíván.

És miközben a leendő munkavállalót, egyre koraibb gyermekkorban kényszeríti az élet folyamatos versenyre, aközben a valódi verseny rég halott, legalábbis erről értekezik Jonathan Tepper és Dennis Hearn A kapitalizmus mítosza: Monopóliumok és a verseny halála (The Myth of Capitalism: Monopolies and the Death of Competition) című könyvében, melyről Pogátsa Zoltán közgazdász írt recenziót az Újegyenlőség blogon, még 2019-ben, tehát már a Koronavírus okozta válság előtt.

Míg a munkavállalók a munkaerőpiacon egyre nagyobb nyomásnak vannak kitéve, aközben a piacot olyan monopol helyzetben lévő óriásvállaktok irányítják, ahol a klasszikus értelemben vett piaci verseny rég megszűnt.

Melyek ezek az óriáscégek a teljesség igénye nélkül?

  • a kólák esetében a Coca-Cola és a Pepsi duója,
  • a gyorspostáknál a UPS és a FedEx szinte mindent visz,
  • a bankkártyáknál a Visa és Mastercard párosa,
  • az Android és az iOS uralják a mobil operációs rendszerek 98%-át,
  • Moody’s és Standard’n’Poor duopólium a hitelminősítőknél,
  • öt pénzügyi holdingnál van az összes amerikai banki eszköz fele (az európai bankrendszerek még ennél is sokkal koncentráltabbak),
  • a Google szolgáltatja az internetes keresések 90%-át,
  • a Facebooknak 80%-os a súlya a social network-szolgáltatók területén,
    a két fenti cég együtt olyannyira dominálja a digitális hirdetési piacot, hogy ellehetetlenítik a hirdetésekre építő online sajtó modelljét; és a sor végtelenül folytatható, mindenki saját tapasztalatából ismeri ezt a jelenséget, a fenti példák általános trendet illusztrálnak.

Mindez azt jelenti, hogy egy-egy iparágra nem jut több, mint egy-két nagyvállalat. Az egymással intenzíven versenyző kis cégek, Adam Smith által megálmodott világa már rég nem létezik, sőt a piaci óriás szereplők dominanciája akkora, hogy a szabad piac szabályozó mechanizmus helyett ők maguk határozhatják meg termékeik árát.

Warren Buffet, a világ leggazdagabb befektetője tudja ezt. Mindig olyan cégeket igyekszik venni, amelyek ügyesen kizárják a versenytársaikat. Kedvenc kifejezése a „pricing power”, azaz az ármeghatározó erő: egy általa tulajdonolt vállalat képessége arra, hogy piaci dominanciája révén meg tudja szabni az iparágra jellemző árakat.


A munkavállalói oldalon sokszor a versenysportolói hozzáállás az elvárt
kép: Adam Smith Institute

Tehát míg a kapitalizmust valójában monopóliumok és oligopóliumok által erősen befolyásolt állam jellemzi, addig a munkavállalói oldalon ezeknek az óriáscégnek az alkuereje jelentősen megnőtt a munkakeresőkkel szemben, ami hatalmas versenyt generál.
És ha mindez nem lenne elég, bizony ez a verseny sem fair: a családi örökség, a kapcsolatok, a szociális, kulturális, szimbolikus tőke szinte mindent eldönthetnek.

A kiélezett verseny a jobb pozíciókért egészen hétköznapi helyzetekben is versenysportolói hozzáállást kíván. De mi van azokkal, akik nem az olimpiai kvalifikációra való felkészülésre születtek?

A diákok, munkavállalók által átélt stressz tehát csak részben az intenzív verseny eredménye, nagyrészét inkább annak unfair jellege okozza, pedig gondoljunk csak bele, sporthasonlattal élve, mekkora közfelháborodást keltene, ha rendre nem a legjobb sportolók nyernék a világversenyeket, hanem azok, akiknek jobb kapcsolata van a versenyt felügyelő bírákkal, vagy a verseny lebonyolítóival…

Benne a slamasztikában – avagy mit kezdjünk a teljesítményszorongással?
kép: Facebook


A coachingnak az az egyik pozitív üzenete, hogy álmaink igenis valóra válthatóak. Ez úgy valósítható meg, hogy az álmokból célokat kell képeznünk, a célokhoz vezető utat meg kell tervezzük, majd ezeket le kell bontanunk napi feladatokra.

Keveseknek fordul meg a fejében, hogy céljaink, vagy vágyaink akár vakvágányra is vihetnek. A céljainkért folytatott küzdelem során teljesítménynyomás nehezedhet ránk, pláne, ha túlműködik sikerkereső-kudarckerülő szükségletünk – olvashatjuk a Mindset Pszichológia oldalán.

A túlműködést onnan ismerhetjük fel, hogy gondolatainkban, mondandónkban a „muszáj”, „kell”, „szükségem van rá”, „elengedhetetlen”, „ez az egyetlen esélyem”, „ilyen lehetőségem soha többet nem lesz” stb. típusú szavak, kifejezések gyakran előfordulnak. Mindemellett gyakori még az elkerülni óhajtott negatív következmények kihangsúlyozása, felnagyítása is.

Például: „Muszáj megkapjam a projektet, különben lőttek az előléptetésemnek, hosszú évekre leragadok ebben az unalmas pozícióban. Ezért elengedhetetlen, hogy túlórázzak.”


Hogyan ne legyünk muszáj-Herkulesek?

Fel kell ismernünk, hogy a vágyaink motivációink nem egyelőek a szükségleteinkkel.

Ha például szeretnénk egy magasabb pozícióba előléptetést nyerni, vagy új autóra áhítozunk, akkor valójában vágyakról beszélhetünk, nem pedig szükségletekről – hiszen szabad akaratunkból döntöttünk ezek megvalósulása mellett.

A szorongás, tehetetlenség, sarokba szorítottság érzése enyhül, amint vállaljuk a szabad döntés felelősségét választásainkért, vágyainkért.

A nagy fokú stressz abból származik, hogy vágyainkra elfelejtünk vágyként, akaratlagos választásunkként tekinteni, és ehelyett tévesen alapvető szükségletekként éljük meg őket.

A vágyak szükségletekként való megélése miatt sokan komoly árat is fizethetnek. Akár a szó szoros értelmében: azok az emberek, akik vágyaikat alapvető szükségletekként élik meg, gyakran többet költenek státuszszimbólumokra, még akkor is, ha az adott kiadást jövedelmük alig, vagy egyáltalán nem engedi meg, ezáltal pedig súlyos pénzügyi nyomás alá helyezik magukat.

Ne versenyezz, inkább fejlődj! – A versengő és a fejlődés centrikus gondolkodásmód

Versengő beállítódás esetén a személy sikerét vagy kudarcát mások teljesítményéhez méri. Gyakran együtt jár ezzel a hozzáállással, hogy fontossá válik, hogy legalább olyan jónak, de inkább jobbnak bizonyuljunk, mint mások.

A versengő gondolkodásmódot a közösségi média is elég nagy mértékben képes gerjeszteni, ahol akarva-akaratlan szembesülünk ismerősök és ismeretlenek mesterségesen túldimenzionált sikerportfóliójával, ahol mindenki a végtelenbe mutatóan szép, boldog, és sikeresre retusált oldalát mutatja.

Versengő attitűd gerjeszthető mesterségesen is, ha egy pedagógus, vagy felettes a teljesítményünket folyamatosan valaki más teljesítményéhez méri. Ez a kreált versenyhelyzet aztán jelentheti számunkra azt, hogy folyamatosan bizonyítanunk kell, meg kell mutatnunk, hogy jobbak vagyunk, vagy legalább vagyunk olyan jók, mint mások.

A Fejlődés-centrikus gondolkodásmód esetén a személy inkább befelé figyel, és teljesítményét önmagához, a saját fejlődéséhez, kiindulási állapotához viszonyítja. Nem egy külső mércéhez, hanem magához képest próbálja a lehető legjobbat nyújtani – kár, hogy hogy a külvilág egyre kevesebb teret enged az önmagába térő ösvény, a fejlődés-centrikus gondolkodásmódnak.

A versengő beállítódás túlsúlya sok feszültség, negatív érzelem forrása lehet, ezért ha csökkenteni szeretnénk a ránk nehezedő nyomást, érdemes elsajátítani a fejlődés-centrikus hozzáállást. Igyekezzünk reális célokat kitűzni, ne hajszoljunk az elérhetetlent. Figyeljünk a belső monológra: incentívek helyett belső beszédünk legyen pozitív motivációs jellegű. Az önmagunkkal folytatott beszéd akkor segíti teljesítményünket, ha rövid, tömör és stratégiailag kulcsfontosságú elemeket tartalmaz, és bátorítóan hat: „meg tudod csinálni”, „ügyes vagy”, „küzdj”!

Címlapkép: Timo Volz unsplash.com

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s